Párhuzamos esszéinkkel igyekszünk kiprovokálni a Pincefront kulturális és zenei párbeszédét. Elrugaszkodó textusaink kiegészítik egymást a kortárs alternatív zene témakörében. A téma feszegetésébe bekapcsolódhattok ti is szombaton. A gondolatébresztő felvetések célja meghatározni az underground - tehát a profitorientált szemléletnek ellenálló - zene karakterét, célját és jellegét.

A művészet halott, így vele közvetetten az ellenállás is halott - hangzik a szituacionisták utáni közhely. Mindkettőt megette a rendszer, és ebben a formában veszélytelenné tette őket. Eldologiasította mindkettőt: hangozzék bármilyen forradalmin egy dal, fessen bármennyire radikálisan valami, a tömegkultúra garantálja, hogy mire hozzánk fogyasztónként eljut, addigra minden potenciál kivesszen belőle. Az eldologiasított ellenállás hasonló a feldolgozott élelmiszerekhez: megélhető valóságként adja el magát, kiszorítva minden alternatívát és minden alternatíva elképzelését, miközben elrejti saját valóját, amint egykori víziókból a gyártósor egyszerű csecsebecséket farag. A művészet és az ellenállás mégis él - amennyiben lényegében képes nemet mondani a szabványokra, és nem adja meg magát a gyarmatosítás formáinak.

Ilyen tört időkben, mint a miénk, ahol múltunk és közegünk csupa "dolog" hányavetett kupacaként jelenik meg, nem elégedhetünk meg azzal, hogy a kacatokat válogassuk, megpróbáljuk azokat egy elfogadható képbe rendezni - hisz e folyamatot is képes a rendszer eladható identitásokká formálni, mint azt mutatja a fősodrú kultúra kakafón esetlegessége. Ha világunk a feje tetejére állt, akkor az egyetlen kiút az, ha a feje tetejére állítjuk az egész világot. Ebben a keretben az underground dolga világos: felforgatni a művészet eldologiasított formáit, visszaszerezni magunknak a piac karmai közül: emberi értéket adni neki, mert művészetünk csak így élhet túl majd minket.

Mozgásunk lényege a támadás, iránya pedig merőleges mindenre, ami létező. Ahol elértéktelenedett szavakat mormolnak, ott mi énekelünk és táncolunk: ahol csak gépiesen táncolnak, ott mi teleírjuk a falakat az igazságunkkal. Ahol mindenki hátra néz, ott mi a jövőből lopunk: hol az apátia egysége uralkodik, oda éket verünk, ahol megosztottság van, oda hidakat építünk. Végső soron pedig ez a munka az, ami majd minket igazol: a víziónkból így lesz valóság. Ma száz bolond pincékben, holnap ezrek az utcákon, holnap után milliók a világon. Nem "klub" nem "előadó", nem "lemez", nem "album", és nem "fogyasztó". Tér, emberek, áramlás, küzdelem és vízió! Előfagyasztott üresség helyett szituáció. Ha a világ hadban áll velünk, hát legyünk szabadságharcosok, gerillák, és szabadítsuk fel ezt a világot, ha kell, pincéről pincére, térről térre, míg a végén közösen temethetjük el a magyar államot!

Nefelejcs Gergő

A zene a művészet talán legszubjektívebb területe – már ami a befogadást illeti. Mindenkinek megvannak a maga preferenciái, hogy mit hallgat szívesen – kapitalista világrendünkben sokan a zenét a zenei fogyasztással azonosítják. A művészet és a zene elemi szükséglet, mely számos kulturális tartalmat konzervál, a zenehallgatással pedig áramoltatjuk ezeket a tartalmakat. Úgy hiszem, a zene csatornáján keresztül érkező tartalmak és gondolatok az elsődlegesek, nem pedig a zene általi szórakoztatás. A digitális forradalom következményeként, eszközeinkkel bármilyen zenei produkciót hallótávolságba hozhatunk, belehelyezhetünk egy tetszőleges térbe. De mi van a digitális zajon túl, amikor kikapcsoljuk az elektronikus eszközöket, és szembesülünk a bennünk rejlő zenével, ill. valós zenei igényünkkel, hogy teljes értékű résztvevői, és formálói is legyünk a zenének, amit hallgatunk?

Az ilyen irányú belső vizsgálódások szükségesek az új alternatívát kereső, alkotói életformára berendezkedő egyéneknek, de sokaknál hiányoznak. (Ez részben a zeneoktatás visszásságainak köszönhető.) A szintetizált zaj túlharsogja saját szívzörejünk, belső dallamaink… a zenei „szenzáció” elhallgattatja saját frekvenciáinkat, és környezetünk természetes hangjait. Az urbánus közeg elektronikus zenei szubkultúrái jól közvetítik ember és természet ökológiai egységének megbomlását. A zajszennyezés a környezetszennyezés egyéb formáival analóg. A mindenhonnan, konstans módon áradó szintetikus ricsaj miatt nem férünk hozzá saját gondolatainkhoz, és közegünk valóságához. Márpedig a zene lényege a pillanatban megragadni az örök érvényű értékeket, és a zenélés élménye út az önismeret és az egyéniség fejlődése felé.

Miképpen a politikai diskurzusban, itt is a hiteles, eredeti megoldásokból és ötletekből van hiány. Az emberek jelentős többsége dönt úgy nap, mint nap, hogy a zenében pusztán passzív szereplő lesz, inkább készen kapott gondolatokat fogyaszt, minthogy kifejezné magát általa. Rend szerint csupán megadják magukat a hallgatói élménynek, nem reflexíven (kritikailag) közelítik meg. Akik pedig zenészként népszerűségre pályáznak - a zenészek jelentős többsége - a zeneipar tőkéseinek igényeit veszik figyelembe, nem pedig a hallgatókét. Így ez a fajta zenei élmény csak korlátozottan nyújt lehetőséget az emberek kiteljesedésére, és szinte teljesen érintetlenül hagyja a konceptuális - valamely konkrét tartalom köré szerveződő - művészeti törekvéseket.

Kökény Kármen Ildikó