Chani: Igazából annyi csak, hogy - visszautalva kicsit a punkos vonalra is - a kapitalizmuskritika az azért is érdekes, mert a kapitalizmus az attól függetlenül, hogy ezeket a szubkultúrákat kitermelte, szerintem nagyban hozzá is segítette őket ahhoz, hogy kialakuljanak. Olyan dolgok jutottak eszembe így a beszélgetés folyamán, hogy például volt szó erről az angol színtérről. Hát Angliában ugye látni kell, hogy az a fiatalság, aki akkor így teljesen kilátástalan körülmények között élt, és ha ott fognak megöregedni, akkor is ugyanabban a gyárban elkezdtek dolgozni, és így kialakult ez a klubkultúrájuk, ami arra késztette őket, hogy valami teljesen mást hallgassanak, mint amit akkoriban a tévében vagy a rádióban lehetett hallgatni, és a fogyasztás ellen is mentek, pl. abban az értelemben, hogy nem a multikhoz kezdtek el menni. Nekem nagyon érdekes volt azt így megtudni, hogy tényleg olyan underground zenéket kezdtek el hallgatni, mondjuk stílusban eltérve attól, ami ott nagyon jellemző volt, de ettől függetlenül ez őket levitte a klubba, és elkezdtek ilyen négy negyedes alapú, vagy jazz-alapú zenéket hallgatni, ami teljesen más volt, mint ami megszokott volt nekik, és pl. szerintem amit mondtál, a Joy Division is részben innen gyökerezik valamilyen szinten, és ez azért is nagyon érdekes, mert például akkoriban kezdtek el drogot fogyasztani ott a fiatalok, ilyen nagyon nagy mennyiségben, tehát az alkohol-fogyasztás, a drog-fogyasztás, ezek is olyan generációs problémák, amik szerintem most is itt vannak, és igazából az, hogy mi ilyen befelé fordulást valósítanak meg az ott is ilyen volt, mert az összes zene akkoriban arról szólt, hogy legyünk vidámak, legyünk pozitívak, táncoljunk, járjunk el buliba, és aztán házasodjunk meg és legyen családunk, meg gyerekünk, meg kocsink, meg autónk. És így igazából az a zene, annak a mondanivalója, amit ők elkezdtek így maguknak gyűjteni, meg mindenféle ilyen lemezeket kezdtek el cserélgetni, hogy vannak ennél szomorúbb dolgok is az életben. És szerintem, amit mondtál, ez is innen gyökerezik, hogy akkor befelé fordulunk, de mégis ez is egy kapitalizmuskritika, hogy nem csak ez a boldogság van, amit így le akarnak nyomni a torkunkon, hanem az is, hogy igazából szar a világ. Stílusok így hiába össze-vissza alakultak, meg mindenki megtalálta ami neki tetszett, mondjuk az indusztriál is ebből alakult ki szerintem, hogy…

Kellner: Persze!

Chani: ...körülöttünk van ez az ipari világ, és akkor

Árpi: ...Csak ők igazából zajokkal fejezték ki ezt...

Chani: ...lehet mondjuk egy szép dallam volt, vagy egy nagyon romantikus, melodikus…

Árpi: ...az Art Deko pl. így indult, amiből  később a CMC nevű szinti  art banda lett…

Chani: Szerintem az az érdekes benne, hogy igazából a gyökere ennek az egésznek, csak minden irányba szerteágazik.

Lilla: Nekem kettő kérdésem lenne. (...). Annyira nem vagyok elmélyülve a goth világban. Az első az, hogy ha már beszéltünk a definíciókról, a punk definíciójáról - amit mellesleg én úgy tudom, hogy nem lehet megmondani, hogy honnan ered a szó, mert a fának valamilyen része, vagy a törzse, vagy a gyökere... onnan ered ez a szó - hogy a goth neve az honnan jön?

Árpi: Ezt a kérdést már vártam.

Lilla: Hiszen ez fontos kérdés még. A másik, szintén a definíciókkal kapcsolatban, hogy kicsit szinonímaként is használtad, meg kicsit nem is, a goth és a dark, gothic rock dark-wave kifejezést, és tudnál különbséget tenni, hogy miben tér el a kettő?

Árpi: Azért nagyon jó a kérdés, mert tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem a dolgot. Hát, a goth, hogy hogyan ragadt erre az irányzatra, több definíció van. Most ezek közül én egyet érzek olyannak - mindegyiket elmondom - ami valószínű, hogy onnan eredhet. Hát az első, amit mondják, hogy voltak a gothok régen, a középkorban, a kelta-német...

Lali: Germánok

Árpi: A germánok igen, a római birodalmat ostromolták, és két részre szakadtak, keleti és nyugati gótokra. Mondják, hogy ez is, de ebben szerintem nem olyan sok összefüggés van, ugyanis itt csak vallási szimbólumok, meg jelképek hordozása az, ami nagyban, nagy vonalakban emlékeztet erre. Akkor a másik definíció az valószínűbb, ami a viktoriánus korhoz, tizenkilencedik századhoz köthető, ugyanis akkor volt egy olyan szintű viktoriánus kultúra. Egy olyan szintű álerkölcsi nyomást érzett az akkori lakosság, hogy a szexuális vágyaikat annál nagyobb mértékben elfojtották, és ezek perverziókban törtek a felszínre; és ugyanakkor egy lelki elnyomásban is voltak, ami felnyitotta az érdeklődésüket az élet-halál, jó és rossz kérdéskörében, és  ennek kétségeiben. Ilyen érzékeny emberek voltak, azok is, hát a darkra meg a gothra tulajdonképpen ez a befordulás mindig is jellemző volt, hogy inkább lelkében próbálja dolgozni a problémákat, és ennek a korszaknak tulajdonképpen az öltözködési jegyekből is némelyek erre utalnak, hogy inkább ennek van köze hozzá. (...)

Második kérdésed, hogy miben tér el a dark és a goth. Igen, ezt feltették dark-goth portálon, és ezt elkezdtek nagyon kardoskodni, hogy ez mennyire különbözik. Hát, én ezt vitatnám, mert a kezdeti korszakában ez nem nagyon volt elválasztható egymástól. A két kultúra eléggé össze volt fonódva. Talán ami különbséget föl tudnék hozni - már hallottam ezt a definíciót is, ebben lehet igazság - az, hogy a goth ez a bizonyos századhoz kötődik leginkább, az öröksége, a  dark pedig egy ilyen “szomorú gyűjtőfogalom”. Valóban érzem úgy, hogy vannak olyan zenekarok, akik gothnak mondhatók, de általában aki gothnak mondható, többsége darknak is, mert a szomorú életfilozófia az úgy látszik, hogy mivel a korszaknak is velejárója volt, úgyhogy ezeknek a zenekaroknak is szinte automatikusan. (...) Viszont ismerek olyat, aki mondjuk darkos, sötét vonulatú zenéjük van, viszont a gothba nem tehető bele. Én megmondom őszintén, a Joy Divisiont dark-nak mondanám igazán, nem gothnak, mert a külsőségekben ezt nem látom. A szomorú hangulatot azt látom, vagyhát pl. most egy mainstream bandát vegyünk, ugye a Depeche Mode-ot. Ott is, a szomorúság jelen van, de a goth az nagyon minimálisan. Az talán csak a Songs of Faith and the Devotion-nál lehet egyes nagyon felületes utalásokat látni rá. Tehát én így látom ezt a dolgot.

Bone: Az előbb, amikor a punkról volt szó, volt egy ilyen kisebb vita, vagy veszekedés, hogy az mennyi minden a zenén kívül, és ami így az előadás kapcsán felmerült bennem, hogy a gothról marad-e valami, amit sikerül mondani, hogy ha nem a zenéről beszélsz. Mondjuk tudsz-e úgy beszélni a goth-ról, hogy ha egyetlen egy együttes nevét sem mondod?

Árpi: Persze, tudsz beszélni róla, mert végső soron a goth az öltözködési stílus. Nyilván, hogyha zenekarok, tehát gothic rock címkét annak idején első sorban zenekarokra sütötték, zenei stílusra, de ma már a goth név annyira gyűjtőfogalommá vált, hogy ma már olyan dologra is rá akasztják, aminek semmi köze az égegyadta világon… pl. a Marilyn Manson-t mondják legtöbbször nekem, személy szerint. Annak az égegyadta világon semmi köze nincs a gothhoz, és nem is volt soha. Az egy shock-rock-zenekar, ami indusztriál alapokon indult, mikor a NIN tagja besegített neki, utána később átalakult ilyen sokkoló, botrány-rock zenekarrá, de szerintem a klasszikus  értelemben vett goth/dark zenéhez annak nem sok köze van. Persze lehetne azt mondani, hogy a goth ugye építészeti stílus is, nyilván egy korszaknak is a jellemzője (...) meg hát nyilván az öltözködést is ki lehetne emelni. Azt ne kérdezd, hogy ha most a zene nem lett volna, akkor hogy állnánk, meg, hogy vagy a tyúk volt előbb, vagy a tojás… szerintem akár lehet külön is, de nem nagyon érdemes zenekarok nélkül emlegetni, mert valamennyire hangsúlyos elem benne.

Yakov: Szeretnélek mind a kettőtöket megkérdezni, de mivel most pont te beszéltél, hogy: kérlek, meséld el, hogy milyen volt az, amikor először találkoztál a szubkultúrával, és ez hogyan hatott rád, hogyan élted meg? Ez a rendszerváltás előtt volt még?

Árpi: Alatta inkább...

Yakov: Hogy akkor mi volt az a közeg, ami hatott rád, és hogyan élted meg azt, hogy ez így lett?

Kellner Balázs: Yakov, létezik az, hogy én tökre mondanék egy fontos infót?

Árpi: Mondja akkor azt, utána visszatérünk rá.

Yakov: Moderálj, Kármen, moderálj!

Kármen: Egyébként egy annyi közbevágás, hogy a két mellettem ülő egyén, ők a szubkultúrák tagjai. Te milyen nézőpontból vizsgálódsz egyébként?

Kellner: hát, én is annak a tagja vagyok mindenféle szinten. Én is, amikor először a zenével találkoztam, ilyen individuális élmény, ez volt az indusztriál. Lassan 39 éves leszek. Az indusztriálban szocializálódtam. Nekem az ipari zene a mindenem 14 éves koromtól kezdve.  Meg hát ebből Phd-zok.

Árpi: Ahogy mondtad, ez ki is derült.

Kellner: Én már levetkőztem, nekem totálisan az van, hogy nem szeretném testileg megjeleníteni ezt a kultúrát, de hogy így bennem tényleg ez zakatol. De ami szerintem egy nagyon fontos megállapítás ezzel a millővel kapcsolatban, hogy beszéltünk arról, hogy goth és építészeti, vagy művészettörténeti stílus. Mondjuk azt, az indusztriál is valamilyen szempontból erre reagál, hogy ebben az egészben az a baromira izgalmas, hogy ezek mind olyan stílusok, amik kizárólag a posztmodernben tudnak megjelenni. És itt most nem akarom elvinni tényleg ilyen esztétikai kategóriába, de hogy annyiban igen, hogy a posztmodern az első ilyen korszak, ami képes arra, hogy különböző, sokkal korábbi művészettörténeti, esztétikai fenoménokat, jelképeket elkezd tudni átalakítani. És ettől tudnak működni ezek a stílusok borzasztóan, és ezért vannak a hatalmas félreértések...

Árpi: Teátrális műfaj mind a kettő igazából, hogyha azt megnézzük.

Kellner: És tényleg az volt, hogy az EBM-mel kapcsolatban rengeteg olyan kritika volt az első pillanattól kezdve, (...) hogy ezek ilyen náci zenekarok. És pusztán csak annyi, hogy elkezdik felhasználni a szimbólumokat egy teljesen más értelemben, egy tök más kontextust teremtenek neki, és ettől tud izgalmas lenni, hogy megvan ez a fajta szabadság, hogy ami a huszadik….

Árpi: a Death in June-nak se volt politikai állásfoglalása. Ezt ők ki is jelentették

Kellner: A Death in June-nak nem volt, viszont ami utána volt…

Lali: És a Test Department? Ott azért nagyon keményen politikai kiállásuk volt az indusztriál zene mellett.

Kellner: Igen, mert a Test Department az majdnem az egyetlen olyan indusztriál zenekar, aki nagyon erőteljesen politikai vizeken evezett.

Lali: A húszas évek szovjet vagy orosz avantgárdjához visszanyúltak az esztétikában, a stílusban…

Kellner: Persze. Abszolút.

Lali: És ez politikai attrakció volt részülről.

Kellner: Visszaadom a mikrofont. Én megint arra szeretnék csak kilyukadni, ezzel kapcsolatban, hogy a punk után nagyon-nagyon fontos lesz az, hogy topográfiailag hol, milyen országban, milyenfajta reflexiók történnek meg. Egészen más az, ami zajlik Ausztráliában, Magyarországon… egészen más az, hogy Németországban nincs ilyenfajta átkötés. (...)

Árpi: Az Új hullám évtizede könyv második része ezt nagyon jól leírja. Ő lebontja szakaszokra ezt. Most olvasom egyébként pont, azért is olvastam, hogy képben legyek a dologgal összkép szempontjából és úgy tudjak hozzászólni, hogy nem csak a magam dumáját fújom, hanem belehelyezem ezt…

Kellner: Az egy kurvajó könyv egyébként…

Árpi: Igen, az egy nagyon jó könyv. A Szőnyei Tamás az írója. (...) Végül reagálnék arra, hogy hogyan is éltem meg én ezt a dolgot. Nálam ez úgy kezdődött, hogy ugye hát vissza kell mennünk a Depeche Mode-hoz, mert ugye tizenötéves koromban az volt az első olyan zenekar, ami nem volt heavy metal, mert azt nagyon utáltam, és nem volt diszkó. A szinti popnak egy olyan vállfaját képviselték, ami egy kicsit komorabb volt, (...) az fogott meg bennük, hogy annak ellenére, hogy szintetikus eszközökkel zenéltek, mégis olyan súlyos hangzás-világot meg tudtak fogni, amire a rockzenekarok is kalapjukat kellett, hogy emeljék akkoriban. Bár nem nagyon emelték, inkább dobáltak minket… Nagyon nagy volt az ellentét a depeche mode-osok és a rockerek között akkoriban, ami nem egyszer komoly  atrocitásokig fajult. (Erről a gyűröttebb fejű Mode-os barátaim tudnának mondani egyet, s mást.)

Ez nyolcvannyolc körül volt igazából. A Depeche Mode-nak ugye mindenét megszereztem. B oldalak, Maxik, minden… és elkezdtem ebben az irányban tapogatózni, hogy mik vannak még ilyen zenék, amik legalább ilyen múlttal rendelkeznek, és legalább ilyen zenei intelligenciával. (...) És aztán hallottam egy zenekarról, aminek The Cure volt ugye a neve. Olvastam róluk, hogy nekik is ugyanaz volt a jellemzőjük, mint a Depeche Mode-nak, hogy ahány albumuk volt, annyiféle, tehát stílushatárok mellé nem engedték kötni magukat, a másik pedig, hogy ők is nagyon hosszú ideje akkor már működtek. (...) és egy ugyanolyan kultusz-zenekart véltem felfedezni, azzal a különbséggel, hogy ők még extrémebben öltözködtek, ami nekem nagyon imponáló volt. Hogy ez miért volt nekem imponáló? Azért, mert egy olyan közösségekben nőttem föl, vagy egy olyan helyen szocializálódtam, ahol ugye a felfelé nyalunk, lefelé taposunk elmélet volt az uralkodó, és ezt én valahogy rettenetesen gyűlöltem.

Én utáltam szerepet játszani azért, hogy elfogadjanak az emberek. Ráadásul nem is voltam rá alkalmas. Mert én általában, gyerekkoromban is egy olyan srác voltam, aki, ha meglátott valami érdekes dolgot, egyből elfelejtett mindent, ami körülötte van, és akkor azzal kezdett el foglalkozni. És hát, gyakran ezzel problémáim voltak az iskolában, hogy én ezekkel a fegyelmi rendszerekkel ugye hadilábon álltam, fogtam, órákon rajzoltam, ez, meg az… (...) az osztálytársaim elkezdtek verni, és hát kialakult bennem az, hogy - ezt nem kell gondolom bemutatni, páran lehet, hogy átélték már - hogy elegem lett az osztály-közösségemből, és elegem lett az emberekből is, és mindenhol azt mondták, hogy hülye vagyok, és fasz vagyok, azért van ez így… egyedül a Depeche Mode-os  tábor volt, ahol ezeket a gondolatokat megértették, és ennek a rajongói tábornak a keretein belül találkoztam hasonló emberekkel, akik meg tudták ugyanúgy élni, nem szégyelltek beszélni arról, hogy nem, hát ezzel ők hadilábon állnak, vagy ebben ők valamilyen szinten gyengék.

Mert mindenkinek mutogatni kellett, hogy én milyen erős vagyok kifelé, hát én meg sajnos ilyen érzékenyebb típusú ember voltam. Én azt is elmondtam, ha szarul voltam, és nem érdekelt, hogy lenéznek. És mai napig így vagyok ezzel. Hogyha szar hangulatom van, akkor szar hangulatom van. Nem mutogatom a facebook-on, hogy jó hangulatom van, mer’ annak semmi értelme nincs. A lényeg az, hogy ebben megtaláltam ezt a dolgot. És hogy hogy kerültem mélyebbre kulturálisan, egy kicsit sötétebb vonalra, hogy a Cure-nak pont azok az albumai tetszettek, (...) amik ezt a nagyon mély, elborult, elmélkedős vonalat képviselik, és természetesen ez után is néztem, hogy vannak-e még ilyen zenék. (...) A zenék hallgatása között többször voltak ilyenek, hogy elmélkedtem. Gyakran szerettünk temetőbe járni.

Yakov: Hogy találtál rá a társaságodra?

Árpi: Hát akkoriban még jobb helyzetben voltunk, mert nem csak Pesten voltak ilyen emberek, hanem vidéken is voltak Cure rajongók és Depeche Mode-osok, és hát velük ugye hallgattuk ezeket az albumokat, gyakran gyertyázgattunk, elmentünk elhagyott régi épületekbe a Mátra  erdeibe… Viszont a szuicid magatartás az nem volt rám jellemző soha. Szomorú, melankólikus típus voltam, de énrajtam egy vágás sincs… (...) Én olyan dark voltam, aki élni akart. Kicsit ellentmondásosan hangzik. Igazából ezt a kultúrát mindig konstruktív módon szerettem volna felhasználni. (...)

Lali: Az az igazság, hogy a punkról már a hetvenes évek sima újságai is valamilyen felszínes szinten írtak. (...) hogy hogy néznek ki, milyen zenéket csinálnak, milyen nihilista, anarchista… és akkor egy-két ilyen jelenet után néztem, hogy: igen! pontosan ez az, ami kell, ez az, ami jó, hiszen szar ez az egész rendszer. Fiatalként ha az ember körülnéz, és látja, hogy a szülei élete azzal telik, hogy dolgoznak, güliznek, mittudomén… összehoznak egy házat, aztán kész…

Ez az élet értelme? hogy reggel felkelek, elmegyek dolgozni és az egész életemet ezzel töltöm el egy unalmas munkahelyen? A punk az, ami azt mondja, hogy nem: engem nem érdekel, úgy nézek ki, ahogy akarok… Nyilván ezzel szembekerültem, ezzel az egésszel. Akkor még volt olyan, hogy közveszélyes munkakerülés, szóval kötelező volt dolgozni. Nyugaton meg nem is akarunk dolgozni, mert szar. És milyen igazuk van, mert tényleg szar a munka, tényleg szar, hogy az egész életünk ezzel megy el, és valami nem stimmel. És tényleg van egy ilyen része egyébként, ami Magyarországon a hetvenes évek végén ez a “csöves”, lehet azt mondani, hogy egy magyar punk mozgalom volt.

Volt egy ilyen szubkultúra. Fiatalok, a saját öltözködési stílusukkal, saját zenéjükkel, életmódjukkal, és a punk az nagyon is rokonítható, mert ez is egy teljesen lázadó ifjúsági szubkultúra volt. Teljesen nyíltan belementek, hogy nem tetszik az egész rendszer, úgy ahogy van. Mi nem akarunk úgy élni, mint a szüleink éltek, nem tetszik a rendszer, a rendőröket utáljuk, utáljuk a főnökeinket, a tanárokat, az iskolát, és az egész egy nagy szar. És ez, tulajdonképpen a csöves mozgalom szellemiségében nagyon kötődik. Persze zenében ez sokkal árnyaltabb volt, ez a hagyományos ilyen hard rock, meg ilyesmi… de úgy az egészben bennevolt ez a punk szellemiség. Engem ez fogott meg, hogy tényleg, én is valami mást szeretnék. Ez nem stimmel, ez nem szabadság, ami van, és akkor persze egy adott rendszer volt, ez nem egy szabad rendszer… azért Nyugaton mennyivel jobb ez, aztán idővel azért az ember rájött, hogy Nyugaton is ugyanolyan szar, tehát ez nem olyan lényeges különbség. És aztán a nyolcvanas évek közepe-vége az már a punkzene időszaka volt. (...)

Maróthy: Te nagyjából mikortól kezdtél el praktizálni, és meddig praktizáltál punkként?

Lali: Hát nem tudom, hogy ez a kérdés mit jelent… én már 13 éves korom óta járok koncertekre. Először még ilyen csöves hard rock punk koncerteken (‘82-83), és időnként most is elmegyek.

Maróthy: A nyolcvanas-kilencvenes évek szcénájáról mennyire volt jellemző az, hogy punkok-nácik összejártak, és…

Lali: Az az igazság, hogy ez már nagyon hamar megjelent, tehát az ún. shinhead-ek, akik mai definícióra nézve nem skinheadek voltak, hanem csak… najó, akkor egy kis kitérő. A skinhead stílus az a hatvanas évek végén jelent meg Angliában. Fiatalok, akiknek nem tetszett az egész hippi-dolog, és azt mondták, hogy mi munkásosztálybeli fiatalok vagyunk, nekünk nincs időnk arra, hogy parkokban heverésszünk, viszont a rendszer az, ami nem tetszik nekünk se.

Az erőszakért levágatták a hajukat rövidre, kialakult a stílus. Alapvetően jamaikai zenét hallgattak, és volt egy ilyen (60-as évek vége, 70-es évek eleje) ifjúsági szubkultúra: hogy skinhead. Különösebb politikai tartalom nélkül. Természetesen nem voltak rasszisták, hiszen jamaikai zenét hallgattak. Megnézünk bármely régi felvételt, látható, fekete és fehér fiatalok együtt buliztak. Aztán ez a skinhead dolog ez leült egy kicsit, és a hetvenes évek végén, amikor jött a punk, akkor újra felkapott dolog lett. (...)

Kialakultak skinhead zenekarok. A különböző angol újfasiszta mozgalmak igyekeztek kihasználni ezt a szubkultúrát, hogy “akkor mi erre ráülünk”: vannak dühös fiatalok, akkor ezeket befogjuk a nacionalizmussal. Sikerült is valamilyen szinten befogni, mindez még Angliában zajlott, és utána mikor az egész már a nyolcvanas évek elején elterjedt így világszerte, akkor az volt, hogy ja, van egy ilyen nacionalista hullám is, ami a punkhoz valahol zeneileg kötődik, de azért ez kicsit másabb, radikálisabb,  és ugyanakkor benne van az egész. Így jutott el Magyarországra is, meg a világ más pontjaira a skinhead, mint újfasiszta mozgalom. És Magyarországon is így kezdődött. A skinhead zene hamar kialakult, jóllehet voltak egy-két közös koncertek, meg helyi szinten ilyen haverkodások, de azért az úgymond skinhead-ek, akik ilyen fasiszták voltak [BONEHEAD], azok persze punkokra vadásztak. (...) Egyértelmű volt, hogy a kopaszok azok ellenség, tehát semmi közük a punkhoz. (...)

És utána a nyolcvanas években - Magyarországon nem annyira, de Nyugat-Európában-Amerikában kialakult a skinhead SHARP, az antifasiszta skinhead zenekarok [RASH]. Nyolcvanas évek közepére-végére, vagy azt mondanám inkább, hogy a kilencvenes évekre ezek világos kategóriák lettek. (...) A punk az ilyen rokon világ, de látszik, hogy egy kicsit keményebbek vagyunk ennél. A nácik persze vitték tovább, (...) de mostmár szerintem világos Kelet-európában is, hogy a skinhead az nem egy rasszista mentalitás, az egy stílus, egy irányzat, egy bármi ilyesmi, ilyen szubkultúra, zenével, mindennel; és vannak a nácik, akik közül nagyon sokan kopaszok, és használják ezt a megjelenést, de ha ránézel, azért látod, hogy egy skinhead paródia. Nagyon gagyi. A zenéjükről ne is beszéljünk…

Kármen: Most technikai szünetet fogunk tartani. A kamera ennyi időt tud felvenni. És ez alatt az idő alatt egérutat nyerhettek, vagy inspirálhattok bennünket, hogy merre kéne haladnia ennek a beszélgetésnek a továbbiakban.