UCCASZÍNHÁZ

Zajos az ucca. Mindent beterít a mocsok.
Éhezik a lelkem, a gyomrom korog.
Gyere, tömd be a számat!
Nyújtom a számlát...
de tedd el a tárcád!
Nem érdekel a társadalmi álcád.

Ott vagyok, ahol a part szakad.
Innen hogy jutok haza?
Tűzfalakra űz szavad.
Megfolyt a vágy szaga.

Nem tudom, hol vagy,
de ha megtalállak,
örökre karjaimba zárlak.
Szoríts, te állat!
Nem tudom, hol vagyok,
de ha megtalállak,
örökre karjaimba zárlak!
Szoríts te állat!

Romkocsmák bűzében ébred a forradalom.
Kacér dallam, ecsettel vont lét-hatalom.
Haldoklik az ármány, ébred a Mámor.
Zeng a tér a kéj vezényszavától.

Pókhálós mellékutcák szövedéke,
hol sosem úr a kevesek önkénye,
ahol a törvény csak az élet -
egymásnak feszül megannyi véglet.
A kétely Füstje és az alkonyi rőt
együtt nemz a vérben újító erőt.
A végzet talál igaz szeretőt,
melyben a vágy új testet ölt.

Merre halad a vágyak fogata?
Meddig dicsőíthető csa a Ma?
Feltámad-e valaha
az Autonómia?

AUTONÓM TERÜLET

Autonóm terület a város peremén.
A börtön ablakán is besüt néha a fény.
Szavunk a fegyver, a kétely a töltény.
Magába ránt a lázadásörvény.

Szavakkal és tettel
dacolva az őrülettel,
ezer kattant ötlettel
bandázunk a Sleppel.

Autonóm terület a város közepén.
Szavunk a fegyver, a kétely a töltény.

Szavakkal és tettel
dacolva az őrülettel,
ezer kattant ötlettel
bandázunk a Sleppel.
Célt kell adni a létnek!
Könnyeket hagyunk letétnek.
Hatalom nélküli rend kell, nem káosz.
Meríts erőt a folytatáshoz!

ZAVAROS

Zavaros felhők alatt gyújt fáklyát a vágy.
Utazom feléd, hogy meglopjam a szád.
A csókod fanyar, savanyú, mint a bor,
mégis csábít, akár e dionüszoszi kor.
Nem hazudnék szerelmet, de a hangod bevonz.
Én már megállapodtam. Eljegyzett a sors.
Némán ölelj át, hadd érezzelek!
Hadd gyógyítsam be a feltépett sebed!

Maradok az Álmok szerelmese.
Ki tudja, áldozat, vagy tettes-e?
Mindenkinek van felettese.
Nem ítélhetsz felettem te se.

Részegen cikázok a sínek között.
A sminkem elázott, az ajkam vérvörös.
Az Alkonyat mindent bíborba márt,
és a szívem újra tolvajtempóra vált.

Maradok az Álmok szerelmese.
Ki tudja, áldozat, vagy tettes-e?
Mindenkinek van felettese.
Nem ítélhetsz felettem te se.

Zavaros felhők alatt álmodom a Holnapot.
Lassan felfal az élet, de "egyébként megvagyok".
Eszmévé foszlik a bakancstalpam.
Dübörög a föld alattam.

Szalad a szál a harisnyámon, szaladok én is.
Kopik az arcom, érzem, nem sok maradt,
mert útnak indulok, kihúzom magam mégis,
és áttörök minden falat!

Maradok az Álmok szerelmese.
Ki tudja, áldozat, vagy tettes-e?
Mindenkinek egy a felettese.
Nem ítélhetsz felettem te se.

Részegen cikázok az őrhelyek között,
a Földalatti központ avantgárdba öltözött.
Erejét lassan sejti a sok lankadt öltönyös,
kit a hazug ideológia megkötöz.

Maradok az Álmok szerelmese.
Ki tudja, áldozat, vagy tettes-e?
Mindenkinek egy a felettese.
Nem ítélhetsz felettem te se.

ZUHANÁS

Soha nem ér már véget a hajsza...
Nem leszek értelmiségi szajha!
Szenvedés, kéj tanított énekelni -
Nem fogok senki elé térdepelni.
Én, a mentős lánya,
köpök a pártpolitikára,
mert az egyetlen törvény: az élet.
Fel kell dolgozni a véget, hiába éget!

Zakatol a szívem. Oltárt emelek a vágynak.
Adózom a mának, s az Álmok valóra válnak.
Utazom az éjben, valami vad szenvedélyben
égve, látom az arcom az utca kövén, a vérben.

Szikrázó Hajnalok és vibráló esték...
szememről lepereg a matt festék
a macskaköves úton, mákonyba veszve,
valami vegyszerben megváltást keresve,
szédülve a vonaton, mezítláb a járdán,
kócosan pihenek meg Dionüszosz vállán.
Öltáncot lejtek a sors ágyékán,
és kacagok a hormonok fény-játékán.

FÁJNIA KELL?

Azt hiszed, szeretem, hogy ütnek?
Vigyázz, az Átok visszaüthet!
Csak magadtól féltelek...
megfolytanak a tévképzetek.

Üvölts! Az életnek fájnia kell!
Dönts a porba, hogy égig emelj!
Belülről zokogsz, míg rúgsz, harapsz.
Lásd meg végre bennem önmagad!

Magad gyilkolod, ha engem bántasz.
Vigyázz, könnyen áldozattá válhatsz...
Sorsrontó őrület, kéjes, halk szavak:
"Te vagy a végzetem, mostmár megtartalak".

Üvölts! Az életnek fájnia kell!
Dönts a porba, hogy égig emelj!
Belülről zokogsz, míg rúgsz, harapsz.
Lásd meg végre bennem önmagad!

A tajtékok fejünk felett összecsapnak.
Ott találkozunk, hol a vágyak laknak.
A jövő felé botladozva vágtatunk.
Együtt ébredünk, és együtt álmodunk.

VIHAR

Előttem foszlik a köd: eljött a Bálványok alkonya.
Leng a vértől vörös anarchia rongyos zászlaja.
Fullaszt a szmog. A gyomrom görcsben.
Meguntam, hogy az életem, örök száműzetésben töltsem.

A hatalmi önkény nem dönthet porba.
Az ucca mocskát a Vihar újra összehordja.
Nem áll mögöttem senki, nem kábítanak szép szavak.
Az eszmék kereszttüzében is megőrzöm önmagam!

A peremvidékre nem ér el a törvény ökle.
Megfolyt a nyomor és nem lép senki közbe.
Iránytű leszek, érv az élet mellett.
Kiáltsuk együtt a lázadás szerelmét!

A hatalmi önkény nem dönthet porba.
Az ucca mocskát a Vihar újra összehordja.
Nem áll mögöttünk senki, nem kábítanak szép szavak.
Az eszmék kereszttüzében is őrizd meg önmagad!

KÁPRÁZAT

Részeg táncom kísérte az Éjszakát.
Gyere, hallgasd e Kócos kéj szavát!
Beszippant a mély -
a gyilkos szenvedély.
Felejtsd el egy percre a magányt!
Élvezd, hogy a Füst magába ránt!

Gondolkodva élvezd
a Földalatti mámort!
Így élhetünk meg
egy újabb Álmot.

Nem maradhatok adós a számadással.
Nem moshatom össze képed senki mással.
A rémálmok börtönéből ki kell törnöm -
a halálvágy helyett győzzön az életösztön!
Hűtlenségből születtem. Ideje belátnom,
hogy tintám a gyász. Felül kell írnom származásom!
Rámborul az Éjszaka, húsomba mar a kétely.
Minden nap megvívom harcom a gyilkos kéjjel.

Most is látom az arcod.
A hintát te hajtod.
Nem vállalom tovább a kudarcod.
Ez a te elbukott harcod...
Hagyj végre élni!
Ideje szembenézni:
elegem lett a gyászból...
én egy szebb jövőnek szeretnék zenélni.

LÜKTETÉS

Sose lennék más, mint aki voltam.
Az évek telnek, ugyanaz maradtam,
bár leltáron pár újabb sebhely,
továbbra is, tiszta szemmel
látom a mát, és a Holnapot.
Mindegy, hol vagyok...
Talpon a szívcsapdát állító,
gazember alá való gaz csábító.

Érzem a vad ritmust, a lüktetést.
Szoríts erősen, mint a kést!
Törd a testem - nem bénít félelem.
Újult erővel űzöm a végzetem.
Elfogadom, hogy ez maradt.
Nem török meg a súly alatt.
Erős vállam, a kereszt nem teher.
Falakat döntve lök hangom az égbe fel.

Egyre erősebb, egyre mélyebb,
érzed, ahogy forr a véred.
A szenvedéstől, mely széttépett,
új korok hangja ébred.
Őrlángot gyújtok a szenvedélynek
ott, ahol a lelkek égnek
porbatiportan, álma-veszetten.
Sors-szegezetten állok a fényben.

IHLET

Vártam, hogy betoppanjon valami múzsa,
és dalra fakadtam újra, karóba húzva.
Ne félj, nem vagyok a vágyak túsza,
de ha meginognék, perzselj fel újra!

Én nem vagyok álszent kurva...
kiáltok a sors karjába húzva,
s a lázadás tüzében edzve
nő a munkásököl harci kedve.

Terelem a sereget, a kormányt lazítom...
munkás kezeken tüzemtől nő az izom.
Hazug eszmékért nem tartom a hátam.
A Holnapért légy a botrányban a társam!

Bürokratikus fikció helyett
antifasiszta akció.
A morállal ütközünk meg.
Atombombák vagyunk a Közönynek!

AVANTGÁRD

Ha kigyúlnak a fények a külvárosi éjben,
aludni tér minden, csak a vágy marad ébren.
Itt állok az ablakomban, fohászkodom a szmogban
valamiért, ami fényt tartalmaz nyomokban.
Húzd el a függönyt! Hadd süssön be a Nap!
Hadd csüngjön a rojton az Alkonyat...!
Ha ezt elmulasztod, semmi sem marad.
Unom, hogy a rendszer tettestársa vagy.

Ami jó, sose volt ingyen, de ha semmi pénzem sincsen
is megtart a vágy, amiért a bőröm vásárra vittem.
Szeretni, megkívánni, menni, kiáltani, lélegezni!
Nem kell magad komolyan venni, csak élj! A lényeg ennyi.

Amint a vágyad falakra vésed,
megtér a szó lét-archív ködéhez,
s ha e dal ritmusa el nem éget,
megkopunk, mint a példabeszédek.

Ne magyarázz mélán, inkább gyere ki a Fényre!
Ömlik a szenny a térre, kopik a szó erénye.
Az utca a fórum. Ott nyisd nagyra a szádat!
Ez a művészet, és belőlünk épül a tárlat.

Jó lenne, ha megtanulnátok egyszer:
sokra nem mentek pár olcsó heccel.
Ahol én állok, nem parancsol az "állam".
Utazom tovább, megvonom a vállam.
Mindenhol otthon vagyok.
Mögöttem rohannak a városok,
életre kelnek széttépett vázlatok.
Minden elbaszott szót vállalok.

Lehúzom a leplet! Cselekszem, nem szereplek.
Büszkén adózom... de csak mostoha végzetemnek.
Rímekbe szednek a hűtlen szerelmek.
Valaki épp így szeret, és valaki elenged.

Felém soha, senkinek ne legyen tartozása.
Előttem lehullik minden álca.
A Necces kardal pár Kócos asszonánca,
átszínezi a kopott társadalmi vásznat.