A szubkultúrák sokaságáról bizonyosodott be az elmúlt félszáz év szociológiai és antropológiai kutatásai nyomán, hogy nem "alacsonyabb rendűek" mint a fősodorbeli tömegkultúra - "szub" prefixum ide vagy oda - hanem hiteles világolvasatai egy-egy kulturális szegmensnek, életmód-közösségnek. A multikulturalitás nem társadalomromboló erő; minden kultúra releváns. A látszólagos hierarchiát az állami berendezkedés teremti meg az egyes világolvasatok, és életmód-stratégiák között, mivel az uralkodót, a többségit protezsálja, míg az alulról szerveződő közösségeket (a kulturális alternatívák regiszterét) jobb esetben épphogy megtűri, ha nem rekeszti ki, vagy lehetetleníti el. Ezen felül, az ellenkultúra egyáltalán nem homogén elegy. 

Érdekes dolog ez a tudományos terminológia. Egy sajátos szleng, szó-alkímia, amely mögött episztemológiai (ismeretelméleti) előfeltevések és kulturális tényezők állnak. Ott kezdődik a dolog, hogy leírok valamit a világról, mert feltételezem, hogy a világ leírható. S ha mégsem az, hát kamikázeként szállok harcba a tömegekkel, és harsányan kiáltom az igazságomat: hogy talán a megismerésre tett kísérlet fontosabb, mint az igazság maga. Antropológusként azzal a tudással küldtek terepre, hogy „az objektivizmus – feltétlen, univerzális és időtlen – igazság elvesztette monopol helyzetét” (Rosaldo: 1989). Hogyan közelítsem így meg a szakirodalmat? Mondjuk, tegyünk egy kísérletet a „szubkulturális tőke” fogalmának meghatározására, vagy ha úgy tetszik, szitokszóval: konceptualizálására.