Érdekes dolog ez a tudományos terminológia. Egy sajátos szleng, szó-alkímia, amely mögött episztemológiai (ismeretelméleti) előfeltevések és kulturális tényezők állnak. Ott kezdődik a dolog, hogy leírok valamit a világról, mert feltételezem, hogy a világ leírható. S ha mégsem az, hát kamikázeként szállok harcba a tömegekkel, és harsányan kiáltom az igazságomat: hogy talán a megismerésre tett kísérlet fontosabb, mint az igazság maga. Antropológusként azzal a tudással küldtek terepre, hogy „az objektivizmus – feltétlen, univerzális és időtlen – igazság elvesztette monopol helyzetét” (Rosaldo: 1989). Hogyan közelítsem így meg a szakirodalmat? Mondjuk, tegyünk egy kísérletet a „szubkulturális tőke” fogalmának meghatározására, vagy ha úgy tetszik, szitokszóval: konceptualizálására.

A „szubkulturális tőke” fogalmával meglepően nehéz dolgunk van. Első ízben talán az egymás mellé rendelt két fogalom tudománytörténeti kapcsolatát kéne megvizsgálni. A szubkultúra koncepció a Chicagoi Iskolától származik (1960-as évek). Ez az irányzat a városiasodás folyamatait, az iparosodás, a kapitalizmus következményeit igyekezett tudományosan feltárni. Azoknak a folyamatoknak és állapotoknak a magyarázatát kereste, amelyek ezekkel párhuzamosak. A szubkultúra itt annak a sajátos jelenségnek a tudományos megközelítése, hogy a hagyományos értelemben vett „kultúra” alatt meglepő módon további „kultúrák” vannak. A ’szub-’ prefixum azonban negatív konnotációkat gerjeszt: mintha e „kultúrák” között hierarchikus viszony lenne. (Talán inkább kölcsönös „iszony” van.)

A kutatók a devianciák és a társadalmi szerkezet (vagy inkább struktúra, kilépve a konyhanyelv egyszerű oksági modelljeiből) közötti kapcsolat felé kezdtek érdeklődni, a bűnözés lelki okai helyett. Arra lettek figyelmesek, hogy bizonyos viselkedés-minták és társadalmi csoportok között kapcsolat van. A vizsgálatok már a kezdetekben érintették a zene világát, a zenei alternatívák, főképp a jazz társadalmi jelentőségét. Ezeknek a társadalom-olvasatoknak pedig hívószava volt a „hitelesség” (Kacsuk: 2005;).

Tovább vizsgálva a szubkultúra „epigenezisét”, nem kellett sok ahhoz, hogy megjelenjenek az első egyszerű magyarázó-elméletek, amelyek a szubkultúra, a deviancia és a társadalmi struktúra viszonyának tudományos olvasatai. A szubkultúrakutatás fókuszába a hetvenes években a „látványos” ifjúsági kultúrák kerültek (Kacsuk: 2005). A kutatások érdekes eredményekkel szolgáltattak a kultúrák természetéről. Egyrészről, úgy tűnt, hogy a szubkultúrák egyértelműen magyarázhatóak „strukturális homológiák” (társadalomszerkezeti sajátosságok, Paul Willis) mentén, és a kiüresedő középosztályi értékek kritikájának, az arra adott társadalmi válasznak tekinthetőek. Másrészről, pedig világossá vált, hogy a központi média szubkultúra-ábrázolása (morális pánik, Stanley Cohen) konfliktust teremt az egyes kulturális szegmensek között, nem alkalmas a társadalmi párbeszéd támogatására.

Ami a szubkultúrakutatás következő generációját illeti, ez a tudománytörténeti kontextusa a „szubkulturális tőke” fogalmának. Sarah Thornton, a fogalom megalkotója, valami ilyesmit kért a szubkultúrák értelmezőitől… vegyük azt a modellt, amelyet eddig szemléltünk, ahol a kisebbség kultúrája volt a „szub”, az alsó, s fordítsuk meg. Az aszimmetria máris más természetű: a szubkultúrák egységes világ-magyarázatok, akár az elitkultúra. Hogy mi van fenn, és mi van lenn, az leginkább attól függ, hogy hol állsz, és honnan nézed. A szubkulturális tőke – a bordeau-i kulturális tőke-fogalom megidézésével – a központival párhuzamos, de azzal ellentétes kulturális értékek tartománya.

A posztmodern szubkultúra-kutatások, amelyek válaszoltak erre a korszakalkotó elképzelésre, a részt vevés pozíciójával egészítették ki ezeknek a sajátos csoportoknak a vizsgálatát: a kutatók maguk is e közösségek tagjai voltak (Kacsuk: 2005). A poszt-modern kutatások legfőbb tanulsága pedig valami olyasmi, hogy ezeknek a csoportoknak saját történelmük, emlékezetük van, és vizsgálatukhoz, elemzésükhöz, e történet megismerése elengedhetetlen.

A „szubkulturális tőke” tehát mindig arra emlékeztet minket, hogy azoknak a tudományos kérdésfeltevéseknek, amelyek a szubkultúra fogalmával operálnak, szükséges reflektálniuk annak kulturális kontextusára is. Már a fogalom is egy adott kulturális közegben és szellemiségben fogant, amely hajlamos arra, hogy kultúra-olvasatát kizárólagosnak legitmálja. Úgy gondolom, hogy a kulturális antropológia kulturális relativista pozíciója képes lehet áthidalni a külső és belső nézőpont dichotómiáját. Mert azért azt se felejtsük el, hogy ahhoz, hogy egy közösséget értelmezni tudjak, nem csak bele kell helyezkednem a „bennszülött” helyzetébe, hanem vissza is kell térnem onnan. Aztán újra kell fogalmaznom önmagam is, hogy mediációs közeget teremthessek, fordító legyek kultúrák között. Persze a dolog közel sem egyszerű, ha nem vagyok biztos benne, hogy hova érkeztem haza, mivel mire visszatérek, minden megváltozik – rólam nem is beszélve. „Lyukas lepkehálóval kergetjük itt a textus kimondhatatlan rejtelmeit”._