A Liget esztétikai csatatérré változott: egyik oldalon az orientációs hatalomnak ellenállni igyekvő alulról szerveződő földalatti közösségek, másik oldalon a jelen helyzetet kozmetikázni igyekvő állami intézmények. Nem árulok zsákbamacskát, egyértelmű, hogy előbbi felé pozícionálódom. Hatalmas respektáció illeti meg a Liget védőit, akik olyan teljesítményt értek el, mint a kortárs palettán senki más: hónapok óta tartanak vissza egy hatalmas állami beruházást, mely a hivatali önkény fellegvárát építené a fák helyére. Megfeszített kötéltáncuk orientációs törekvéssé kell váljon a kultúra alternatív regiszterében – hiszen teljes mellszélességgel állnak ki a civil értékek mellett.

A Városliget emlékezete tele van az állam erőszakos behatolásának nyomaival. A fák és romos épületek között sétálva az az érzésünk, hogy egy szemantikai harc színterén sétálunk: az elhagyatott tereket, melyeket a térkép sem jegyez már – birtokba vette a föld alól törő kultúra. A falakon graffitik – tipográfiai forradalom – ahogy feltárja az est szemet gyönyörködtető csillagrendszerét, és a holdfény felfedi a formák mélységét – felélednek a zenei alternatívák is, melyek e szemantikai küzdelem győzteseiként a tér realitásává válnak. A Liget – társadalmi konfliktus-zóna, és az itt zajló szimbolikus harc tétje: hogy az uralkodó elit ideológiai légvárai emelkednek majd magasra, vagy a civil összefogás veszi birtokba a tereket, nem leigázva, hanem megóvva a természeti környezetet.

Az itt sátrat verő furcsa figurák – akik tulajdonképpen a közösségi összefogások fáklyavivői – az államközeli sajtó céltáblái. Az egyik „pesti srác” például úgy jellemezte a Ligetvédők táborát, hogy az „nagy és vidám elmegyógyintézet a város közepén”. A gúny és irónia ellenére ez egy fontos meglátás, hiszen valóban, minden, ami az orientációs törekvésekkel szemben devianciát képvisel (tolerancia, szolidaritás, összefogás stb.), az itt vígan megfér egymás mellett, és a természet ölelő karjaiban feloldozást nyer az abszurd standardizáció nyomása alól. Ebben a groteszk társadalmi körképben a Ligetvédők közösségi alternatívákat tudnak felmutatni – azt mondhatjuk, hogy ez az „elmegyógyintézet” sikeresen kezeli a tömegek lelki nyomorát, a hallgatást és a közönyt. Ez kevésbé mondható el a város másik végén terpeszkedő intézményesült elmebajról a Dunaparton… az inkább bordélyházhoz hasonlít, melyben öltönyös prostituáltak végzik hivatali munkájukat bő nyállal.

Sok egyéb mellett az alternatív művészet és a public art különböző formáinak gyűjtőhelye is a Liget. Számos lehetőséget kínál az alternatívákat kereső, elszánt művészeti mozgalmak számára. Éppen ezért ne lepődjünk meg, ha terei között sétálva „vandálkodó” kétfarkúakkal akadunk össze, akik marilizálnák a legihuánát, mi után részt vettünk egy anarchista fórumon, és feloldódtunk a zenei alternatívák esztétikai párbeszédében egy közös jammelés alkalmával. A romos épületek, leselejtezett terek újraálmodására kiválóak az efféle „dekonstrukciós szakkörök”. A ligetvédő központ avantgárdba öltözik, a forradalmi művészet mozgalmai pedig táplálják a fák gyökerét. Vidáman tudósítok ebből az „elmegyógyintézetből”, ahol szétrohad a kapitalista eszmerendszer, és fáklyát gyújt az autonómia: