Az underground a formabontás művészete. Koncepciója: a dekonstrukció. Tagadja az örök érvényűnek vélt igazságok, a zsinórmérték, a „morális tények” létjogosultságát. Törekvése nem a rend, hanem a káosz felé irányul: a kaotikus állapotok létrehozásával és felmutatásával a meglévő konstrukciók mulandóságára és egyben egyszeriségére emlékeztet. Az underground aszimmetriával, disszonanciával érvel, melyek az ember állandó, belső szorongásával harmonizálnak.

Az underground a változásban megmutatkozó örök. Az által, hogy pusztulásra ítéli az értékeket, egyben az élet mellett érvel. Egy olyan élet mellett, mely nem a hagyományok vagy a szokások megtartó és cselekvést korlátozó szellemi értékeiből táplálkozik. Az által, hogy a jelent nem a múlt, hanem a jövő akarásává avanzsálja, programot fogalmaz meg: az elrugaszkodás és az örök lázadás programját.

Az underground nem igazság, hanem az igazságtalanságról tett állandó tanúságtétel. Mivel a lét legelemibb egzisztenciális tapasztalata: az igazságtalanság. A formakövetés határokat szab a cselekvésnek, s a rend fenntartása érdekében belenyugszik holmi olcsó „igazságokba”. Zsinórmértéke a „többség”, és nem az összes. A formabontás, ezzel szemben, kitágítja a cselekvési lehetőségek és az értelmezések horizontját, ezzel lehetőséget teremt a „kisebbség” érdekeinek legitimálására a „többség” mellett.

Az underground a mindenkori társadalom reflexiója, és a tettre késztető vágyak amplitúdója. Nem csupán megmutatja a változtatás lehetőségét, hanem lázadásának kultúrájával létre is hozza azt. Azzal érvel, ami nincs, vagy ami lehetne, s e dolgokról való elmélkedése során pótolja a hiányt.

Az underground életforma. Nem könyvek lapjain, nem felvételeken, nem tárgyakban, nem kőfalakban lakozik. Forráshelye az élet. A jövőt akaró, és a jelenlévőben önmagát megtaláló élet, mely nem tart igényt „a hatalom” elismerésére, hiszen övé a legnagyobb valódi hatalom: a változtatás képessége.