A monopóliumnak alávetett tömegkultúra mindenütt azonos, és lassan kirajzolódik csontváza, a monopólium által fabrikált fogalmi váz.

/Horkheimer-Adorno/

A két dühös, német kulturalista – Horkheimer és Adorno – koruk jelenségeit egy esztétikai megközelítéssel értelmezték. A meghaladottnak vélt elméletek a kapitalizmusról, tükröt tartanak a kortárs társadalom felé is. Elevenítsük fel magunk előtt a tömegesedés gomolyfelhőit a szürke blokkok fölött.

A két frankfurti elme figyelmeztette a kortárs közeget arra, hogy a kulturális tendenciák egy újfajta elnyomás felé mutatnak, amit a tömegkultúra ideológusai, a technológiai hatalommal és tőkével rendelkező, önjelölt esztéták szerveznek meg a közjó zászlaja alatt. A művészeti válogatásnál (kanonizációnál) nem a hiteleset keresik, hanem a tömegesen eladhatót. Ezt támogatja „a végrehajtó hatalmasságok megegyezése, de legalábbis közös eltökéltsége, hogy semmit se állítsanak elő, vagy engedjenek át, ami nem hasonul a táblázataikhoz, a fogyasztókról alkotott fogalmukhoz, s főleg önmagukhoz”.

A kulturális tendenciák párhuzamosak a gazdasági szerkezet valamennyi ágának folyamataival: „Ha ebben a világkorszakban az objektív társadalmi tendencia vezérigazgatók szubjektív, sötét szándékaiban testesül meg, akkor ez eredendően az ipar leghatalmasabb szektoraira, az acél-, kőolaj-, villamos- és vegyipar uraira áll”. Természetesen a szavak forgácsain át megérezzük a közelgő háborúk szagát. Talán e két dühös figura éppen az önkényes kulturális szelekció példáján át látta közelegni a huszadik század egyik legnagyobb ideológiai szörnyetegét? Azt mindenképpen állíthatjuk, hogy úgy ítélték meg, hogy a kultúripar valóban igényeket elégít ki, de e szükségletek értelmi szerzői semmiképpen sem az alsóbb osztályok, hanem inkább az elitkultúra tagjai. „A fogyasztókat statisztikai anyagként, jövedelmi csoportok szerint vörös, zöld és kék mezőkre osztják fel azoknak a kutatóhelyeknek a térképein, amelyeket már nem lehet megkülönböztetni a propaganda műhelyeitől” – kattognak a fogaskerekek a kapitalista államgépezetben.

Azt az értelembarkácsoló, és a standardizációhoz (a társadalmi viszonyok központi irányításához) szabadon alkalmazkodó egyént, akit a mai német életmód-elméletek ábrázolnak, adornoék kísérleti patkánynak látták, akit beletaszítottak a fogyasztói kultúra már-már élethű makettjébe. Egy olyan társadalmat vázoltak, amelyet a városépítés gyakorlata szerint centiről centire megmértek, megterveztek, és kiporcióztak. Még a lázadás, a fellépés útjai is előre meghatározottak. (Természetesen ekkor még a hatalomgyakorlókat jobban érdekelte, hogy mi történik a periférián, mint a társadalomkutatókat, akik megbújtak saját eszmei légváraikban.)

A művészetek, melyek eredetileg a kor reflexiói lennének, az Horkheimer-Adorno olvasatban az államgépezet funkcionális elemei: az a céljuk, és szerepük, hogy a művészeti formanyelv szabványosításával egy standard világmagyarázatot, az elitkultúra profán változatát protezsálják. A minőség helyett a mennyiséggel érvelnek: mintha egy hibás elképzelést valóságosabbá tenne, ha milliószor megismételik: plakátokon, rendezvényeken, rádióadásokban, napilapokban vagy épp tankönyvek lapjain. „Ezek úgy vannak elkészítve, hogy adekvát felfogásuk megköveteli ugyan a készenlétet, megfigyelőkészséget, jártasságot, de egyenesen eltiltja a szemlélőt a gondolkodó aktivitástól, máskülönben elmulasztja a tovasuhanó tényeket”.

A tömegek ópiumával párhuzamosan a „magas művészet” is terítékre kerül. „A kultúripar éppúgy, mint ellentéte, a magasabb művészet, tilalma révén pozitívan rögzíti saját nyelvezetét, szintaxisával és szókincsével együtt. […] Minden, ami csak megjelenik, olyannyira megbélyegzett, hogy végül semmi sem fordulhat többé elő, ami ne viselné eleve a zsargon nyomását, s ne derülne ki róla az első pillanatban, hogy bevált elem”. S meghatározzák azt a szellemi áramlatot, amely ezekkel szemben valódi művészeti értéket képvisel: az avantgárdot.

Horkeimer és Adorno megfigyeléseik diakron (történeti) metszetét is felfestik: ha a kapitalista tömegkultúra a kor stílusa, nem különb ez a stílus a letűnt korok fő művészeti áramlatainál sem. Azzal érvelnek, hogy „Sohasem azok voltak a nagy művészek, akik a stílust a legtöretlenebbül és legtökéletesebben megvalósították, hanem azok, akik, a stílust a szenvedések kaotikus kifejeződésével szembeni szigorként, negatív igazságként vették fel műveikbe. […] A nagy művészek egészen Schönbergig és Picassóig megőrizték bizalmatlanságukat a stílussal szemben, és döntő kérdésekben kevésbé a stílushoz, inkább a dolog logikájához tartották magukat”. A stílus tehát a hatalom retorikája, konstrukciói, alapállításai egybecsengenek az aktuális ideológiai főárammal. A valódi művészet, ezzel szemben, a formabontásban nyilatkozik meg, előbbi kritikájának értelmezhető - a lázadás lélektana.

A kor uralkodó stílusa megteremti az egység képzetét, mivel a „a szellemi termelés valamennyi ágát azonos módon annak az egy célnak rendeli alá, hogy az ember érzékeire a gyárkapun való esti kilépéstől kezdve a bélyegzőórához való másnapi visszatértéig ugyanazon munkamenet bélyegét üsse, melyet napközben végeznie kell”. Így válik a kevesek által birtokolt technika, s az az által képviselt eszmeiség bérbevétele a tömegek szellemi kizsákmányolásává – egyértelmű marxi áthallás. (Itt most lapozok egy keveset, egyrészt, mert az olvasók 90%-át az első bekezdés után elvesztettem, másrészt, mert szeretnék megérkezni az elmélet reflexiójához. Meg amúgy is, azt csinálok, amit akarok.)

A tapasztalat, hogy az állam által kívánt életlehetőség olyan, akár egy olcsó ponyva: az elejében ott a vége, az az olcsó igazság, vagy inkább hamis látszat, amelyet az állampolgárnak újra, meg újra hallania kell, hogy megerősítse hitét egy felkínált világ-magyarázatban… ez nem idegen a ma mindennapi tapasztalatától sem. Most mégis Pankucsi Márta – a szociológia tanárnőm – szavai jutnak eszembe, akinek gondolatai valahogy mindig Heidegger gondolatiságába torkollanak. Ha véletlenül elkapcsolom a tévét az aktuális bűnügyi sorozatról, a másik csatornán mintha éppen ugyanaz a történet folytatódna. A chaplini képsor megidéződik – az ember monoton munkavégzésével, beletörődésével olajozza a társadalom embertelen gépezetét, s elfelejti, hogy ő maga egyetlen, megismételhetetlen, egy valódi csoda. Az tömegember pedig öntudatlanul is az elnyomás marketing-kampányává válik.

Mi változott? A gondolatiságot, a kultúraolvasat régi ethoszát csak kevesen hordják emlékezetükben. Mindig kevesen akadnak, akik az igazságtalanságtól felháborodva megvívják a harcot a mindenkori hatalom ideológiai szörnyeivel, s törekvésük örökké csak különcködésnek, élcelődő polgárpukkasztásnak tűnik a tömegek tekintetében. A modernség bohócai, a kívülállók vagy kívülrekedők harc-imádata, a lázadás lélektana… korunkban talán azért annyira aktuális, mert a gépezet már nehezen tartja fenn a jólét látszatát is. Kifulladtak forrásai, és szomjazza a mártírok vérét. Csak támadna fel végre valami új dionüszoszi! Ti meg töröljétek le a port Horkheimerről és Adorno-ról!

Azt hiszem, alszom egyet…_