Ebben a témafelvetésben Havasréti József: Alternatív regiszterek – a kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban c. munkájára szeretnék reflektálni.

Havasréti munkájában létrehoz egy, a neoavantgárd értelmezéséhez alkalmas fogalmi keretet, amely rendszert teremt az elmúlt évtizedek kulturális identitás-kutatási stratégiái között (avantgárd-underground-alternatív, ellenkultúra, szubkultúra). Mivel a kutatás tárgyát egy adott kor kulturális áramlata képzi, érdekes vállalkozásnak tűnhet a kortárs közösségek viszonylatában újragondolni az „alternatív regiszterek” értelmezési alternatíváját, főleg, hogy a kutatás összegzésében Havasréti a neoavantgárd szólamait a földalatti lázadás kultúrájának záró taktusaként értelmezi.

Az összegzésben, a nyilvánosság vonatkozásában Havasi megjegyzi, hogy „megkülönböztethető a programokban implikált ideális-utópikus nyilvánosság, illetve a törekvések által ténylegesen elért, megszólított nyilvánosság kettőssége” (288.). Mi közben a neoavantgárd szellemiségének kulturális értékét hangsúlyozza a munka, (már csak a témaválasztással is), egyben sérelmezi, hogy a törekvések látszólag visszhang nélkül maradtak, annak ellenére, hogy a generációs mozgalom résztvevői egy meglehetősen szigorú (de mára a közvélekedésben erősen idealizált) rendszer kritikusaiként valósították meg saját művészeti koncepcióikat. Vajon a kultúra párhuzamos narratíváinak jelentősége abban áll-e, hogy széles társadalmi közösségek emlékezetében őrződik-e meg?

Ennek a kérdésnek sajátos perspektívája, hogy Havasi a „művészeti szubkultúra” fogalmával, s az átmenetiség hangsúlyozásával rendkívül szuggesztíven ábrázolja a földalattiság problémájának társadalmi integrációs perspektíváját. Azt a jellegzetességet, hogy a művészi formabontás utat tör magának a normatív kulturális eszmékkel szemben, majd a hálózatok létrejöttével fokozatosan legitimálja saját létezését az egyre nagyobb társadalmi részvételen keresztül. Azonban ezzel megszűnik földalattinak lenni, és integrálódik a többségi társadalom intézményrendszerébe. Ez a dinamika azt modellálja, ahogy a periféria mozgósítja szubkulturális tőkéjét, és felfelé mobilizálja egy közösség résztvevőit, azzal, hogy érvényt szerez világ-olvasatuknak.

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az „életformatikusan szerveződő szubkultúrák” valójában generációs jellegűek. Mivel a mozgalmakat egy adott szocio-kulturális közeg konstutiálja, csak ezek kontextusában interpretálhatóak, mint „alternatív regiszterek”. Egy filozófiai párhuzammal élve: „Régi örök mese ez: ami megesett egykor a stoikusokkal, ma is megtörténik, mihelyt valamely filozófia önmagában hinni kezd. Saját képére teremti a világot: kénytelen rá. Nem is egyéb a filozófia, mint ez a zsarnok ösztön maga: a hatalmat, »világteremtést«, »causa prima«-t szomjazó szellemi akarat” /Nietzsche: Túl az erkölcs világán/. Mi közben az alternatív regiszterek dionüszoszi karakterét vizsgáljuk, ne felejtkezzünk meg arról, hogy a lázadás maga kerül a vizsgálat fókuszába. Tudjuk pontosan, hogy a földalatti az „öröklétnek alkot”, a lázadás korokon átívelő, sajátos pátoszának fáklyavivője… és nem a tömegek ópiuma.

Ezt ugyan nehéz társadalomtudományos elméletekkel alátámasztani, de mesélnek róla a kritika és a lázadás, az új jelentésekért folytatott harc által felépített könyvtárak, szimbolikus terek és a ránk hagyományozott életművek. A földalatti a mában lakozik, amíg csak az egyenlőtlenség a legelemibb mindennapi léttapasztalat. A világ eredendő igazságtalansága teremti meg a lázadás kultúráit, amelyek fényt gyújtanak ott, ahová az egység képzete nem hatol el. Az illékonyság pedig már az ember ontológiai természetéből ered: hogy belekárhoztatott a keletkezés és elmúlás örök dialektikájába.

Visszatérve Havasréti érveléséhez… a problémafelvetés legnagyobb hiányossága, hogy nem találja a párhuzamot a kortárs társadalmi jelenségekkel. Ennek pedig talán az lehet az oka, hogy a téma kutatói elvesztették sajátos társadalmi státuszukat, ahonnan rálátásuk nyílt az underground törekvésekre, s lehetőségük lett volna megtapasztalni az underground-ot éltető élményt. Az underground-eszmény társadalomtudományos megközelítésének nem kedvez az idő vasfoga. Mintha egy szélsebesen robogó mozdony ablakából akarnám lefotózni a tájat. A megközelítésből visszaköszönnek saját impresszióim is, de végső soron mégis az a lényeg, hogy ez a vonat robog, és tart valahová.

A társadalomtudósnak, ha a földalattiságot kutatja, bele kell kapaszkodnia nem csupán a szövegekbe, de az élménybe is. És nem a tegnap megszépülő kontúrjaiba, hanem a ma harcaiba is. Az underground gondolatisága nem a múlt monumentalitás szellemi építményeiben keresendő. (Legalábbis szerintem.)