A be nem avatkozó antropológia eszményét le kell rombolni!

/Nagy Károly Zsolt; elhangzott: Replika kerekasztalbeszélgetés, 2015.11.24./

 A posztmodernben, ahogy egy fontos "antropológiai karakter", Renato Rosaldo fogalmazott: „az objektív – feltétlen, univerzális, időtlen – igazság elvesztette monopol helyzetét”. Korunk késő-modernségében megérkeztünk a megismerés határaihoz - "valaki felszedte mögöttem a síneket, és most itt vagyok az új dolgok kezdeténél" (Kassák). S ebben az abszurd helyzetben a kultúra- és társadalom-kutatónak a terepen fel kell ismernie saját illetékességét: hogy vizsgálata egyrészt önvizsgálat, másrészt beavatkozás a vizsgált kultúrába. 

Tudománykritika és a posztmodern (kritikai) antropológia problémája

Isten óvja ezt a paradigmát!

/Thomas S. Kuhn/

Az előbbi idézetet a poszt-modern és interpretív antropológia egyik legmeghatározóbb alakja emelte be a kultúráról való párbeszédbe. Clifford Geertz: A megfelelő szöveg a megfelelő időben c. munkájában Kuhn munkásságát elemzi, azokat a gondolatokat, amelyek A tudományos forradalomak szerkezete c. tudományelméleti kutatás során "szabadultak ki a palackból", s amelyeket "többé nem lehet figyelmen kívül hagyni". A "normatív tudomány", az intézményesült megismerés problémája: hogy a "tudomány" többé nem feltétlenül a megismerés módja, hanem bizonyos társadalmi cselekvések sztenderdje lett.

A tudományterületek kérdésfeltevései az adott tudomány "paradigmatikus elméletéhez" kapcsolódnak, de erről a kutatók nagy része megfeletkezett, és a transzcendens álláspontot - amely e paradigmatikus elméletek alapja - kizárólagosként, végső igazságként legitimálták... holott semmiféle tudományos bizonyíték nincsen rá, hogy ezek az elképzelések megállnák a helyüket, sőt... az ismeretelmélet mezsgyéjén már kirajzolódnak a jelenlegi tudományos módszerek hiányosságai, amelyek új kérdéseket generálnak, s e kérdések megválaszolásához új, alternatív nézőpontot kell keresni. (Ezen alternatív nézőpontok megalkotásának eszköze: a tudományos szintézis. E blogban a művészet és tudomány eszköztárának szintézisét igyekszem megelőlegezni.)

Különösen igaz ez akkor, ha a szellemtudományokról van szó, (bár azt tegyük hozzá, hogy Kuhn főképp a reál tudományok történetét elemezte, s azokból indult ki), hiszen a megismerés alanya és tárgya egyaránt az ember; így nem lehetséges az objektív nézőpont. A távolság (distancia) amely a vizsgáló és a vizsgált alany között van,  az antropológia szerint  kulturális természetű.

A kultúra fogalma azonban nem egyértelmű. A kultúra kutatója az idegenség (kulturális másság) értelmezésére vállalkozik, de mindeközben eltávolodik saját identitásától (Kunt Ernő). Lehet, hogy pőre a megfogalmazás, de a kultúrakutató tulajdonképpen úgy vizsgálja az adott közösséget, hogy e közben nem tartozhat sehová: kiszakad saját kulturális közegéből, és a vizsgált terepen is kívülállóként mozog. Egy ilyen helyzetben az idegenséget már nem csupán a másikban tapasztalom, hanem rövidesen saját magamban is. Én egy filozófiai gondolat reflexiójával definiálnám újra a kultúrát, mert ebben a gondolatban már ott van a tett és a cselekvés igénye:

Mindenkinek meg kell szerveznie magában a káoszt, hogy visszaeszméljen valódi szükségleteire. [...] valamikor egyszer fel kell lázadnia az ellen, hogy mindig csak utánamondó, utánatanuló, utánacsináló; akkor kezdi csak megérteni, hogy a kultúra még valami más is lehet, mint az élet dekorációja.

/Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról/

A személyes pozíció és az "etikai paradigma"

Minden érv olyan erős, mint a képviselője.
Bizonyítom, tanulj belőle!

/Derrida/

Az antropológus a terepen nem csupán szaktudásával, de személyiségével is dolgozik. Ez elég nagy kihívás, hiszen a vizsgált "alanyok" jelentős része valamely marginális, peremhelyzetben lévő kisebbségi csoport tagja. Olyan személyek, akik már beleuntak a mellébeszélésbe, akiknek igényeit felülírják a hatalmi tényezők. Az antropológus az általa választott kulturális szegmenst nem csupán vizsgálja, hanem képviseli is a tudományos közösség előtt. Mivel a problémákra fókuszál, ezért abban a kitüntetett szerepben van, hogy segíthet cselekvési terveket meghatározni, de - az etikai paradigma értelmében - kétszer is meg kell gondolnia, hogy kijelentésének milyen következményei lehetnek az adott kultúra belső működésére és külső megítélésére vonatkozóan.

Itt jön a képbe az "etikai paradigma" kérdése. Ez alatt azokat az irányelveket értjük, amelyek a kortárs szakirodalomban a tudományos kutatás morális aggályaival néznek szembe. Az etikai paradigma kérdésköre többnyire akkor merül fel, ha konfliktushelyzet áll fenn a kutató személyes és szakmai kijelentései, ill. a vizsgált kultúra szereplőinek álláspontja között - ez ugyanis arra utal, hogy az antropológusnak nem sikerült konszenzust létrehozni az álláspontok között, amelyek a kutatás problémafelvetését, kérdéseit generálták, hanem részben elmélyítette azokat. Továbbá: nem javasolt semmi olyat állítani, amit előtte nem hitelesítettek a kutatás résztvevői, akik a kulturális reflexió elkészítéséhez asszisztáltak.

A nyilvánosság változása sokban befolyásolja az etikai paradigma kortárs útjelzőit, hiszen a különböző információkhoz való hozzáférés ugyan továbbra is limitált, de a kutató adatgyűjtése új utakon történik (internetes adatgyűjtés, virtuális reprezentáció kérdése stb.). Ezzel kapcsolatban kérdés, hogy az egyének és csoportok részéről nyilvánosságra hozott adatok felhasználhatóak-e a kritikai kultúrakutatáshoz. A kutatási intenció (szándék) nem lehet zsákbamacska, de mégis rémes kötéltáncot kell járni a kutatott egyének és a szakmai közösség elvárásai között. Ahonnan én állok, úgy tűnik, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen lett a vizsgált kultúrába, még ha ez csak a jelentések szintjén meghatározó is. Mert "aki dudás akar lenni...".

A következő cikkek, önelemző esszék a kortárs kulturális antropológiai kutatás egy kevésbé hangsúlyos vetületét vizsgálják, azt az alap-konfliktust. ami a kutató személyiségében keletkezik a vizsgálat során, mikor azonosulni próbál a vizsgálat tárgyával. Ezeknek a személyes jellegű esszéknek a témája az antropológus önarchiválási kísérlete, mellyel a saját egyéniségében keletkező konfliktusokat igyekszik megoldani. Hogyan őrizheti meg saját magát, mi közben a másikkal azonosul? A kutatás alapfeltétele: az önismeret és önreflexió. S a következő két kísérlet esetében, ez művészeti eszközök révén történik.

EZS : Az örök utazó
KKI : Hermeneutikai ámokfutás, avagy
az önmagát is kutató tudós eszménye